Fordította: Adorjánné Farkas Magdolna

“Olyanok vagyunk, mint a törpék, akik óriások vállán állnak (…)” A képet pagadesign / iStockphoto szíves hozzájárulásával közöljük

Pierre Léna, francia asztrofizikus, Marlene Rau-al folytatott beszélgetésében a természettudomány oktatását egy szimfóniához hasonlította. Hangsúlyozta, hogy a kíváncsiság alapvetően fontos, és beszélt arról, hogy mennyire fontosnak tartja, hogy a kérdezésen alapuló módszert elterjesszék Európában, sőt más földrészeken is. A La main à la pâte módszer egyik kidolgozójaként, az Ön munkássága is jó példa arra, hogy egyetlen ember is előidézhet lényeges változást – ebben az esetben azzal, hogy bevezette a kérdezésen alapuló természettudomány tanítási módszert az általános iskolában. Mit mondana azoknak, akik nem hisznek abban, hogy van erejük megváltoztatni a dolgokat? (A fordító megjegyzése: A La main à la pâte kifejezés szószerinti fordítása: tegyük bele a kezünket a tésztába, vagyis gyúrjuk együtt a tésztát. A kifejezés arra utal, hogy a tanuló erőfeszítést igénylő, csoportban végzett tevékenység során fedezi fel a természeti jelenségeket.)

Én nem a különleges egyének szerepére helyezném a fő hangsúlyt. Gyakran szoktam idézni egy 12. századi francia teológus, Bernard de Chartres szavait: “Mi magunk törpék vagyunk, de óriások vállán állunk, ezért messzebb nézhetünk és többet láthatunk, mint az elődeink.” Egy hosszú fejlődési folyamat részei vagyunk.

Ez igaz a La main à la pâte módszer esetében is. Amikor John Amos Comenius [1592–1670] megalapította az első bölcsődét a 17. században, forradalmi gondolatnak számított, hogy a gyermekeket értelmes lényeknek tekintették, addig ugyanis általában kis állatként kezelték őket. Az ő munkásságából kiindulva mások, pl. Maria Montessori [1870–1952] Itáliában és Célestin Freinet [1896–1966] Franciaországban kidolgoztak egy elméletet, amely szerint a gyermek nem egy üres edény, amelyet fel kell tölteni tudománnyal, hanem olyan különleges élőlény, aki várja a fejlődés lehetőségét.

Georges Charpak (1992-ben kapott fizikai Nobel díjat) vezette be a La main à la pâte módszert egy másik Nobel díjas, Leon Lederman ötlete nyomán, aki Chicago egyik szegénynegyedében létrehozott egy természettudományos oktatási központot abból a célból, hogy ott továbbképezzék a tanárokat, és a helyi iskolákban bevezette a kérdezésen alapuló oktatást. Nem légüres térben létező egyedek vagyunk, hanem az elődeink vállán állunk, ahogyan ők is az elődeikre támaszkodtak. Ez egy hosszú lánc.

Úgy gondolja, hogy Franciaországban a természettudományos oktatás különleges támogatásban részesült?

Nos, az bizonyos, hogy Európában a természettudományos oktatásnak különleges múltja van. Franciaország, többek között Olaszországgal, Németországgal, Dániával együtt, fontos szerepet játszott a természettudomány és az oktatás területén egyaránt. Ezért a La main à la pâte módszerről írt első könyvünknek a L’Europe des Découvertes [The Europe of Discoveries (A felfedezések Európája); Jasmin, 2004] címet adtuk. Ebben a könyvben olyan, Európában született felfedezéseket gyűjtöttünk össze, amelyeket a gyerekek könnyen megértenek – ilyen például a hőlégballon. Ennek a gyűjteménynek a segítségével az általános iskolai tanárok meg tudják értetni a gyermekekkel, hogy a tudomány az emberiség közös kalandja, minden országnak megvan a maga szerepe, akár egy zenekarban a különböző hangszereknek, és ezenkívül erősítik a tanulókban az Európához tartozás érzését. Nem gondolom, hogy Franciaországnak kivételes szerepe lett volna, de megtette a magáét.

A pályafutásom során hozzájárultam ahhoz, hogy a csillagászatban létrehozzuk az európai országok közötti együttműködést. Felépítettünk Chilében egy csodálatos teleszkópot: Very Large Telescope (Nagyon Nagy Teleszkóp) [ld. Pierce-Price, 2006]. Ez soha nem valósulhatott volna meg az országok által befizetett pénz nélkül, azonban a pénz nem minden, a különböző országokból érkező sokszínű tehetségekre éppen ennyire szükség volt. Úgy gondolom, hogy nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a tudomány az egész emberiség közös kalandja, nem magányos és nem nemzeti tevékenység.

A Nagyon Nagy Teleszkóp három kupolája A képet ESO szíves hozzájárulásával közöljük

A tudomány nemcsak a tények halmaza. Mondjuk, az interferenciát tanítom az iskolában, bemutatom a Young féle kísérletet: egy tűvel két lyukat szúrok egy kartonlapba, lézersugarat bocsátok rajtuk keresztül és a diákok látják az interferencia-csíkokat – jó. Sok tanár azonban nem mutatja be a kísérletet, csak felrajzolja az interferencia-képet és felírja a képletet a táblára – szörnyű.

A képet mammuth / iStockphoto szíves hozzájárulásával közöljük

Azonban azt is megtehetjük, hogy elmeséljük a tanulóknak, hogy a 20 éves Thomas Young a Cambridge Főiskola kertjében lévő tóban látott két úszó hattyút és megfigyelte az általuk keltett vízhullámok interferenciáját. Ez a megfigyelés hozzájárult az interferencia-elmélet kidolgozásához. Ha a tanár ezt a háttérinformációt is átadja a diákoknak a képlet mellett, akkor alakítja a szemléletüket. A természettudományos gondolkodást serkenti a rácsodálkozás és az érzelmek – ezeket fenn kell tartanunk a gyermekekben, nem szabad kioltanunk.

Feltételezem, hogy nehéz lehet megváltoztatni a természettudományos oktatás bevett gyakorlatát?

Igen. Az igaz, hogy nem könnyű bevezetni a kérdezésen alapuló természettudomány oktatást az iskolákban. Azonban ebben a csatában van egy jó szövetségesünk - a gyermek. Sok tanár véleménye megváltozik ezzel a módszerrel kapcsolatban, amikor megnéz egy olyan órát, amelyen a kollégája ezt a módszert alkalmazza. Mert mit lát? Olyan gyerekeket, akik nem akarnak szünetet, nem akarnak focizni, hanem folytatni szeretnék az órát, mert az olyan érdekes. Olyan gyerekeket láthat, akik nem az anyanyelvükön tanulnak az iskolában, vagy akik eddig nem szólaltak meg az osztályban, vagy gyenge osztályzataik vannak, akiknek nincs elég önbizalmuk vagy tanulási nehézségekkel küzdenek – amikor látták ezeket a gyerekeket, megváltozott az álláspontjuk. A gyerekek hirtelen jó előadókká váltak, szívesen magyaráztak a többieknek, folyamatosan fejlődtek. Ez különleges csoda. Én ezt olyan sokszor tapasztaltam, hogy ez nem lehet véletlen egybeesés. “A kérdezésen alapuló tanítás bonyolult, de az csodálatos, amikor a tanár látja az eredményt, szóval érdemes kipróbálni.”

A kérdezésen alapuló tanítás növeli a gyerekek kíváncsiságát, de egyedül csak a természettudomány tanításánál van szükség a kíváncsiságra? Alapvetően bármilyen tudás megszerzéséhez szükséges a kíváncsiság.

Az igaz, hogy bármilyen tudás megszerzéséhez szükség van a kíváncsiságra, de a természettudomány különleges, és ezért a tudósok is különleges emberek. A tudósok gyakran teszik fel a kérdést: “miért”,, de azt is kérdezheti valaki, “Miért szeret engem ez az ember?”, vagy “Miért nem szeret?” A kérdezés univerzális; bármit megkérdezhetünk. Azonban a természet-tudományt az teszi különlegessé, hogy hogyan találják meg a választ a “miért?”-re. Ezt nevezzük természettudományos módszernek.

A képet BartCo / iStockphoto szíves hozzájárulásával közöljük

Ugye jól gondolom, hogy a gyerekek és a felnőttek másképpen teszik fel a kérdéseket?

Pierre Léna és Yves Quéré meglátogatja a Nemzetközi Francia Iskolát Pekingben, Kína A képet La main à la pâte szíves hozzájárulásával közöljük

Igen, és ez az, ami néha elbizonytalanítja a tanárokat, mert a gyerekek kérdései egyből a probléma közepébe találnak: “Miért van tömege az atomnak? Mi a tömeg?” A tanárok néha teljesen zavarba jönnek, és ilyen válaszokat adnak: “Majd ha elég nagy leszel, megtudhatod a választ” , vagy: “Nem tudom. Ezt én sem értettem soha” – ami őszinte válasz, de nem nagyon kielégítő. Mégis, mindegyik között a legrosszabb: “Jobb lenne, ha nem tennél fel ilyen kérdéseket.” Természetesen vannak olyan tanárok is, akik komolyan veszik a gyerekek kérdéseit és éppen ezért félnek a kérdezésen alapuló óráktól. Ha egyszer kinyitják Pandora szelencéjét….

Az általános iskolákban és a középiskolákban (12 éves kortól 15 éves korig) tanító tanárok viszonyulása eltérő. Franciaországban általában olyan tanárok tanítanak az általános iskolákban, akik kevés természettudományos képzettséggel rendelkeznek, így ők eleve félnek ezeknek a tantárgyaknak az oktatásától. A középiskolákban tanító természettudomány tanárok azonban négy vagy öt éven keresztül tanultak az egyetemen fizikát vagy biológiát, így ők jól felkészültek. Amikor bevezettük a kérdezésen alapuló természettudomány oktatást a középiskolákban, néhány tanár a következőt mondta nekünk: “Bajba sodortok minket, mert a gyerekek olyan kérdéseket is feltehetnek nekünk, amelyekre nem tudjuk a választ. Így a módszert egy kicsit megváltoztattuk: rávezetjük a tanulókat a helyes válaszra. Természetesen sok kérdés elhangzik az osztályban, de csak azokat tartjuk meg, amelyek pontosan odavezetnek minket, ahova szeretnénk eljutni.”

Nehéz elfogadni egy új helyzetet, amelyben meginoghat a tanár tekintélye. A gyerekek sok kérdést tehetnek fel és a vizsgálódás során hipotéziseket állítanak fel. Ezek lehetnek nagyon érdekesek, azonban elbizonytalaníthatják a tanárt.

A legtöbb tanár, különösen az általános iskolákban, tudatában van annak, hogy nagy mértékben felelősek a gyermekek oktatásáért és neveléséért – ez természetesen nagyszerű. Azonban úgy gondolják, hogy a céljuk elérésében a természettudomány nem segít, pedig a gyermekek kíváncsiságára építve a természettudomány magyarázza meg az őket körülvevő világot. És ebben tudunk nekik segíteni a La main à la pâte módszer alkalmazásával (ld. a háttéranyagot).

Egy utolsó kérdés: van-e valamilyen álma?

Igen, azonban az álmom nemcsak Európáról szól: mi európaiak gazdagok vagyunk, de én jártam Afrika és Latin-Amerika iskoláiban és láttam a szegénységet. A Földön több mint százmillió olyan gyermek él, aki soha nem járt iskolába, és vannak olyan afrikai iskolák, ahol 120 gyermek van egy osztályban. Ez nagyon nagy probléma. Így ha sikeresek vagyunk Európában a természettudományok oktatásában, akkor ezt meg kell osztanunk a szegény országokkal is; segítenünk kell nekik, miközben mi is tanulunk tőlük. Rossz a helyzet, és a klímaváltozás és a túlnépesedés még tovább rontja. Egy globalizált világban nemcsak a saját gyermekeinkről kell gondoskodnunk. Ezért az az álmom, hogy sikerüljön valamit felépítenünk Európában, és azután megosztanuk másokkal is. Ez nem egyszerű, de meg tudjuk csinálni.

Vegyük például Abdus Salamot, aki egy pakisztáni fizikus, 1979-ben ő kapta a fizikai Nobel díjat. Az volt az álma, hogy elősegítse a kutatást a fejlődő országokban. Megnyerte az UNESCO-t, az olasz kormányt, a tudósokat és a Nobel díjasokat annak a tervnek, hogy 1964-ben építsenek egy kutatóközpontot az olaszországi Trieste-ben: International Centre for Theoretical Physics^w2 (Nemzetközi Elméleti Fizikai Központ). Itt segítettek a fejlődő országok tudósainak abban, hogy elérjék a nemzetközi szintet. Ennek a központnak hihetetlenül nagy szerepe volt abban, hogy megváltozott a kutatás ezekben az országokban; ez egy egyszerű ötlet és egy figyelemreméltó modell.

A La main à la pâte módszert kiterjesztették a Pollen (virágpor) projektre, amelyben 12 európai un. ‘magváros’ általános iskolájában támogatták a kérdezésen alapuló természettudomány oktatást (Lellouch & Jasmin, 2009). Az ezt követő Fibonacci projekt 2010-ben indult, még több országban és az általános iskolák mellett a középiskolák bevonásával. Ezt a programot nemcsak a természettudományok oktatásánál, hanem a matematikánál is bevezették (ld. Léna, 2009). Úgy gondolom, hogy meg tudjuk győzni az Európai Bizottságot (European Commission), hogy valósítsunk meg egy olyan programot, amelyben 12 európai nagyváros mellett 12 afrikai kisváros is részt vesz. Tudom, hogy ez megvalósítható, mert a La main à la pâte módszer működik az afrikai Cameroon egyik iskolájában – és a természettudományos oktatás itt azóta kivirágzott.

Hivatkozások

Jasmin D (2004) L’Europe des Découvertes. Paris, France: Le Pommier. ISBN: 9782746501683

Lellouch S, Jasmin D (2009) Nyerjük meg őket már fiatal korban: az egyetem és az általános iskola találkozása. Science in School 11. www.scienceinschool.org/2009/issue11/pollen/hungarian

Léna P (2009) Europe rethinks education. Science 326: 501. doi: 10.1126/science.1175130

Pierce-Price D (2006) Running one of the world's largest telescopes. Science in School 1: 56-60. www.scienceinschool.org/2006/issue1/telescope

Web hivatkozások

w1 – ESO, the European Southern Observatory (Európai Déli Obszervatórium), a legkiválóbb európai, kormányok közötti csillagászati szervezet, a Föld legeredményesebb csillagászati obszervatóriuma. Az ESO Very Large Telescope (nagyon nagy távcsöve) a Föld legfejlettebb olyan csillagvizsgálója, amely a látható fény tartományában végez megfigyeléseket, Chilében található.Többet megtudhat az ESO-ról: www.eso.org

Az EIROforum tagjaként az ESO az egyike azoknak a szervezeteknek, amelyek alapították és kiadják a Science in School –t. Többet megtudhat az EIROforumról: www.eiroforum.org

w2 – Többet megtudhat az Abdus Salam International Centre for Theoretical Physics (Nemzetközi Elméleti Fizikai Központról): www.ictp.trieste.it

w3 – La main à la pâte, francia program a kérdezésen alapuló természettudomány oktatásra, amelyet a Francia Tudományos Akadémia (Académie des sciences) irányít, a Nemzeti Pedagógiai Intézet (Institut National de Recherche Pédagogique, INRP) és az École normale supérieure (Paris) támogat az oktatási minisztériummal együttműködve. További információkat szerezhet (francia nyelven) a La main à la pâte, módszerről: www.lamap.fr

Többet megtudhat a Francia Tudományos Akadémiáról: www.academie-sciences.fr

Többet megtudhat a Francia Nemzeti Pedagógiai Intézetről: www.inrp.fr

Többet megtudhat az École normale supérieure-ról (Paris): www.ens.fr

Ajánlott irodalom

Young fényinterferencia kísérletének leírása megtalálható: http://cavendishscience.org/phys/tyoung/tyoung.htm

Ha tetszik Önnek ez a cikk, olvassa el a Science in School többi írását is! Ld.: www.scienceinschool.org/features

Dr Marlene Rau Németországban született és Spanyolországban nőtt fel. Megszerezte a PhD-t fejlődésbiológiából a European Molecular Biology laboratory-ban a németországi Heidelbergben, ezután újságírást tanult és természettudományos kommunikációval foglalkozott. 2008-tól a Science in School szerkesztője.

Ismertetés

Minden természettudomány tanárnak észre kell vennie, hogy az iskolai évek alatt megváltozik a diákok viszonyulása. Kezdetben általában izgatottak, érdeklődőek és lelkesek, néhány éven belül azonban sokan közülük érdektelennek, unalmasnak és nehéznek találják a természettudományt.

Ideális esetben megmarad a gyerekek lelkesedése és kíváncsisága, ha a ‘megfelelő’ munkakörnyezetben a hozzáértő tanár tudja és akarja bátorítani a diákokat a tanulásra és a kérdezésre. Mégis, ez a ritka eset – általános és középiskolában egyaránt. Általános iskolában a tanároknak gyakran hiányzik az alapos szakmai tudása és ezért a magabiztossága ahhoz, hogy irányítani tudják a tanulók érdeklődését. Értsük meg a tanár dilemmáját – miközben küzd a tanítványai “mi, hol, miért” kérdéseivel, kénytelen elismerni, hogy nem tudja a választ, és azt sem tudja eldönteni, hogy ez az ő hibája vagy a diákok olyan területre tévedtek, ahol már a szakember is csak nagyon óvatosan mozog!

Középiskolában a tanárok rendelkeznek természettudományos ismeretekkel, azonban a szigorú tantervi előírások miatt nem jut idő arra, hogy a diákok szabadon kérdezzenek. Így, amikor a gyerekek fiatalok, a tanár küzdelmet folytat azért, hogy segítse őket abban, hogy megtalálják a kérdéseikre a választ; amikor idősebbek, akkor pedig egyszerűen nincs elegendő idő a tudományos kalandozásra.

Pierre Léna arra bíztatja a tanárokat, hogy lazítsanak a szoros gyeplőn, és mondjanak le arról, hogy gondosan összeállított (de mégis unalmas) kérdéseket tegyenek fel például a vezetékek ellenállásáról vagy az enzimek működéséről. Megfelelő szervezéssel ez a módszer szabadságot adhat a tanárnak és a diáknak egyaránt.

Ian Francis, Egyesült Királyság

---

A szerkesztő ajánlása: oktatás